2014/01/29

Téli est

Egy kis észt vers és a megzenesítése. A vers költője Villem Ridala, a szöveg 1908-ból származik. Képes Géza fordításában:

TÉLI EST

Át a szürkés, árnyas homályon,
a puha, kékes havon,
csillan a horizont lebukó napjának
vörös sugára.

A végtelen, havas síkon
‒ oly üres s monoton ‒
át visz magányos út,
hol a folyó fut,
s a bársonyos füzek
már álomba merülve pihennek.

Az utak végtelenbe vesznek,
rajtuk szánok sietnek
a hold sápadt fényén,
az alkony vörösén ‒

egyre messzebb...



És észtül:

TALVINE ÕHTU

Üle hämara, varjudest tume,
õrna ja sinava lume 
heidab veerev, kustuv päike 
punava läike.

Üle ääreta, lumise välja, 
nii tühja ja palja, 
viib üksik tee
üle jõe,
kus pruunikad pajud 
on unesse vajund.

Mööda lõpmata teed
lähevad reed
kuu kahvatul kumal,
eha punal,
kaugele...

Róka koma a téli kaszálón

2014/01/28

Tengeren átkelni

Amikor rendes tél van Észtországban és befagy a Balti tenger, akkor jégutakat (jäätee) nyit az úthivatal a szárazföld és a szigetek között. Idén egyelőre csak egy út nyílt Haapsalu és Noarootsi sziget között. A jégúton persze mások a szebességi szbályok: vagy 25 km/óra alatt, vagy 40-70 km/órás szebesség az ajánlott, mert a köztes, 25-40 km/óra olyan rezonálást okoz, ami törheti a jeget. A jégen nagyobb a követési távolság is, mert hosszabb ideig tart a megállás, ha véletlenül meg kell állni. Egyébként meg nem szabad megállni a jégúton, és nem szabad bekapcsolni a biztonsági övet. A kocsi súlya nem lehet nagyobb két tonnánál, és vannak még további szabályok, amelyeket be kell tartani és megtanulni a kresz szerint.
A jégnek 18-20 centis vastagságúnak kell lennie, hogy elbírja a személykocsikat. Észtországban 22 centinél nyitnak hivatalosan jégutakat.


Fotó: Märten Kuus (Facebook)
 Van, aki kocsi helyett sílécen kel át a tengeren.

Fotó: Urmas Lauri (Facebook)
Összeségben elég izgalmasnak tűnik egy ilyen átkelés, akinek van rá módja, kiprobálhatja.

2014/01/26

Ewert és a két sárkány

Az észt zenekarok is felfedezték maguknak a lápokat. Ilyen pl. az Ewert and The Two Dragons, mely 2009-ben jött ki az első lemezével Észtországban. Azóta már egész nagy körutakat tettek Európában és Amerikában is. A 2011-es, második albumuk Good Man Down már külföldön is megjelent, és 2013-ban European Border Breakers díjat kapott. Amellett persze sok hazai elismerésnek is örvendhetnek a kedves észt legények.


A zenéjükbe még itt lehet belehallgatni.

Láp - raba

Észtország egyik különlegessége a lápok, amelyek kb. egy ötödét teszik ki az ország területének. Ezzel az aránnyal harmadik helyen vagyunk a világon Finnország és Kanada után. A lápok legősibb természetes összetétele Észtországnak, melyek már 10.000 évvel ezelőtt kezdtek kialakulni. A lápokban nagy a fajgazdaság, kb. egy negyede Észtország növényeinek megtalálható a lápokban. Például a rovarevő harmatfű egész általános.

Viru raba ősszel
A lápok lassan fejlődnek, a talajban lévő tőzegmoha növekedésével a felszín dagad mint a kenyér - innen jön a magyar dagadóláp elnevezés. A moha évi egy millimétert nő. A tőzegmoha bomlásával képződik a tőzeg, ami értékes energiaforrásnak számít. Az észt lápok viszonylag sok tőzeget rejtenek.

Viru raba deszkapallója a kilátóból
A dagadólápok csapadékvízből táplálkoznak, és kevés a talajukban a tápanyag, ezért a fák - fenyők, nyírek törpék maradnak, és sajátos látképet nyújtanak a mocsárjárónak. A dagadóláp vizei magasabban állnak a környező vizektől, ezért mindig kifelé folynak a patakok. A nagyobb lápokban pedig kisebb-nagyobb tavacskákba gyűlik össze a víz, zsombékokkal és lapos részekkel váltakozva tipikus lápos tájat képeznek. Mivel a lápvízben kevés a só, ezért nem nagyon lehet vele szomjat oltani, de mosásra igen alkalmas. A kesenyés ízét és barnás színét a szerves anyagok okozzák. Némelyik láptóban még úszni is lehet, ahol kiépítették a létrát, hogy be- és kimehessen rajta az ember, mert az ilyen tavaknak nincsen rendes partja.

Tolkuse raba lápos erdőalja
A sokfajta moha mellett a lápokban gyakori növény a hanga, de sok bogyót is szedhetünk: tőzegáfonyát, vörös áfonyát, fekete áfonyát, mocsári hamvasszedret. A helyiek általában ismerik a legjobb gyűjtőhelyeket és nem szívesen osztják meg ezt a tudásukat másokkal.

Tolkuse raba, fenyőtörpe
Sok észt lápban kiépített kirándulóutak találhatók, szépen táblákkal és deszkapallókkal felszerelve. Általában kilátók is várnak a természetjárókra, hogy felülről is tudjanak gyönyörködni a eléjük táruló látványban. Valamelyikben olyan profin csinálták meg a deszkautat, hogy babakocsival és kerekesszékkel is használható. A kiépített útról nem tanácsos kilépni, mert a talaj süppedős, és a törékeny növényzetben sem kéne kárt tenni.

Tolkuse raba a kilátóból
A lápok minden évszakban tartogatnak felejthetetlen élményeket, és különböző napszakokban is érdemes kipróbálni egyiket-másikat. Én már voltam esőben és forróságban, nyáron és ősszel, a téli és a tavaszi lápjárás még előttem áll. Sőt van egy ilyen zenei feszivál, ahol egy koncsert napfelkeltekor tartatik egy mocsárban. De szervezett tematikus láptúrák is indulnak itt-ott.

Laeva raba látképe
A lápokról, útvonalakról itt lehet tájékozódni. Vagy egy észtet kell fogni, hogy elkalauzoljon.

2014/01/25

Kelly Sildaru

Van egy 11 éves észt kislány, aki a saját területén többet ért el mint bárki más a világon ebben az életkorban.

Fotó: ETV
Kelly Sildaru freestyle sielő, akit az apja már két éves korában sílécre tett. Most már nagyvilágban jól ismerik a nevét, és több felnőttversenyen is első helyezéseket ért el. Itt egy kis bemutató a művészetéről.


Amikor éppen hószezon van, akkor utazik Amerika, Ázsia és Európa között. Igaz, hogy Észtország nem kínál túl sok lehetőséget gyakorlásra elég lapos lévén, de amikor leesik a hó, akkor egy kis jóakarattal és találékonysággal ott is lehet fergetegesen mulatni. Az alábbi videón pedig Kelly öccse, 7 éves Henry is szerepel, és többek közt Tartu városában is lehet  látni őket űzni a sportot.


A róla készült filmben Kelly elmondja, hogy igazából van egy kis tériszonya, de próbál nem gondolni rá. A kisebb csonttörések sem risztják vissza a szeretett időtöltésétől. Mindenesetre csodálatra méltó a kislány elszántsága és merészsége.
Kelly kalandjait a honlapján és a facebook-oldalán lehet követni.

2014/01/24

Mit esznek az észtek?

Ha a most zajló Grüne Woche kinálatát nézzük, amelynek partnerországa idén Észtország, akkor azt lehetne hinni, hogy rengeteg vadat esszünk. Azért az nem teljesen így van. A ritkább és drágább húsokat természetesen azok eszik, akiknek telik rá. De országimázsnak jó, főleg mert szépen összecseng a Naturlich Estland szlogennel.
A hírek szerint a medvehús már az első napon fogyott el, úgyhogy kellett még rendelni. De amit elvittek oda az ország képviselésének nemes céljából: természetesen sört, vodkát, paprikás itókát, likőrt és fekete áfonyás bort; fekete kenyeret, halat (fűszeres apróheringet, fogassüllő filét és mást halfélét), szarvashúst, vadhúsból készült termékeket, medvehúst, sertésszalonnát; mindenféle erdei gyümölcsös finomságot: lekvárt, lét; édességeket: csokit, bonbont, fagyit, túró rudit; mézet és még mást is. Úgyhogy elég jól lehet ott lakni.
Az első napokon a borókafenyővel és égerfával füstölt sajtoknak, fűszeres apróheringnek (vürtsikilu), bogyós chipseknek és fekete ribizlis ketchupnak volt huzatja. Ezek olyan izgalmasan hangzanak, hogy magam  is kíváncsi lennék rájuk, no nem a halra, azt valahogy nem kedvelem.
És persze vitték az egyik nemzeti eledelünknek tartott kamát. A kama igazából egy őrleménykeverék, ami tartalmaz árpát, rozst és borsót. Rendszerint aludttejbe vagy kefirbe keverve, egy kis cukorral ízesíve isszuk, és tipikusan nyári eledelnek mondható. De készítenek belőle desszerteket is, mint pl. a képen látható habot.

DSC_5497 by Põllumajandusministeerium
Kamavaht. Foto: Põllumajandusministeerium on Flickr.

Észtországban feltétlenül érdemes megkóstolni az észt túró rudit, ami kohuke névre hallgat, és semmivel sem marad el a magyar testvérétől.
De a legeslegfinomabb észt előétel-főétel-desszert, amit el tudok képzelni, a feketeáfonya leves, ahol pontosan három hozzávaló kell: egy jó adag áfonya, egy kis tej és cukor. Össze kell keverni, nem fontos, hogy túl folyékony legyen, hanem az a fő, hogy elég legyen, és ki-ki kifejlesztheti a neki megfelelő sűrűségét a három komponensnek. Irtó finom!

Ide a végére azért biggyesztek egy "rendes" ételt is, ami azért finom, mert én szeretem a krumplit, tudniillik krumplin nőttem föl. És a hozzávalók Magyarországon is könnyűszerrel beszerezhetők. Íme:

Mulgipuder (Mulgi kása)
Hozzávalók 4 adaghoz: 
1 kg krumpli
1 l víz
10 dkg hántolt árpa
1 tk só
1 nagyobb fej hagyma
10 dkg szalonna (elhagyható vegetáriánusok esetében)
A meghámozott, kockára vágott krumplit sós vízben felteszed főni, és beleöntöd az előző nap beáztatott, leöblített és lecsepegtetett árpát is. Fedő alatt kis lángon puhára főzöd (a krumpli hamarabb megpuhul, mint az árpa!). Mikor már az árpa is teljesen puha, a felesleges vizet leöntöd róla, majd többé-kevésbé egyneművé kevered. (Azért ne legyen krumplipüré!)
A szalonnaszeleteket vékony csíkokra vágod, zsírjára sütöd, és megpirítod benne a finomra vágott vöröshagymát.
Tálalás:
Az adagonként tányérra halmozott kása tetejére teszünk a szalonnás hagymából, és hideg tejet kínálunk mellé.
Jó étvágyat!

Népviselet újratöltve

Aki Észtországban jár-kel, az hamar megállapíthatja, hogy az észtek szerfölött szeretik a népviseletüket. És itt nem csak és nem elsősorban a hagyományos gyapjúszoknyákra, térdnadrágokra, fejkötőkre, miegymásra kell gondolni, hanem sokkal inkább a népviselet ihlette új ruhadarabokra és használati tárgyakra, amelyekkel lépten-nyomon találkozhat az ember.
Nem is tudom már pontosan, mi volt az első fecske, de már hosszú évek óta egyre több szép, ötletes, ízléses felhasználási módját lehet látni a népviseleti mintáknak. Például az etnosokk, vagyis a népviseleti mintás zokni, aminek nagy sikere lett, úgyhogy később a termékcsalád harisnyával és leggingsszel is bővült.

Észt etnozoknik a Skanzenben. Fotó: Bach Máté
Leginkább talán a csíkos szoknyamintákat használják fel a legkülönfélébb módokon. Persze magát a szoknyát is felturbózva láthatjuk, elég csak megnézni pl. az Észt Televízió leánykórusát (ETV Tütarlastekoor). De a csíkok nagyon sok alakban vannak jelen a mindennapi életünkben, nálam pl. párnák, táska, öv és bögre képében. És ezek biztosítják, hogy jó kedvem lesz, amikor rájuk nézek.
Igazából mindenki, akinek van hozzá kedve, maga is készíthet egy-egy színpompás darabot, mert a minták szépen megtalálhatók sok régi és újabb könyvben is. A alábbi képen látható az az övmintás tok is, amiben külső merevlemezt tartok. A lehetőségek mindenesetre végtelenek.

Egy tisztes háztartásban csak akadgat néhány népviseleti motívum
Láttam már népviseleti mintás laptopmatricát, tornacipőt, gumicsizmát, esernyőt, talicskát, nyakkendőt, konyharuhát, babzsákot, függönyt, tapétát, buszt, szóval tényleg nagyon sok mindent, de még mindig nem unom. És bár itt is leginkább a muhui sárgát és a kihnui mintát alkalmazzák, azért sok minta van még a tarsolyban, amiből lehet meríteni. Egyébként Magyarországon is kapható az észt népviseleti mintás ajándéktáska.

Ezekből a bögrékből még jobban esik a reggeli kávé, rendes észt adaggal
A mintaszeretet egészen odáig fajulhat, hogy a mindennapi használati tárgyakat vonjuk be a kedvenc színkombinációinkkal. Erre példa egy bicikli, ami leginkább talán szobabicikli, mert utcán nem igen járnak vele. Az alkotás pedig közös munkával született a budapesti Észt Intézetben egy észt kiállításra, amit a Néprajzi Múzeum szervezett. A bicikli Hiiumaa szigetéről származó Reigi szoknyacsíkokat visel kötött formában. Később a biciklitulajdonos ujjai között egy azonos mintájú mobiltelefonos tok is készült titkos információim szerint.

Reigi mintás bicikli
Aki kedvet kap egy kis észt kötéshez, annak érdemes figyelni az Észt Intézet programjait. Borongósabb hónapokban néhanapján összegyűlik egy vidám társaság, és jóízű beszélgetés kíséretében kötöget. Ott lehet szert tenni a mintákra és a fogásokra, valamint megcsodálni a kicsi kötött állatkertecskét, ami - mondanom sem kell - csupa észt kötésmintát hord magán.

Disznóles

Természetbarát embereknek (vagy külföldön élő észteknek), akiknek nincs mindig ideje, hogy maguk menjenek el erdőt járni,  lehetőségük van megfigyelni, mi történik itt-ott az észt erdőkben. A felszerelt kamerák élőben közvetítenek képet. Télidőben pédául vaddisznók etetőjét láthatjuk, ahol az ilmatsalui vadászok látják vendégül a környékbeli vadmalacokat, de megfordulnak ott őzek és nyestkutyák is. Mindenesetre öröm hallani a malacok elégedett csámcsogását, amikor éppen táplálkoznak. A nyestkutyák pedig sokszor összeverekednek és gonoszul rámordulnak egymásra.

Fotó: Looduskalender
Az erdei kamera itt elérhető: http://looduskalender.ee/node/18522

Ugyanezen az oldalon az évszaknak megfelelően más kamerák is vannak, amelyek a lap felső sávon találhatók. Most éppen egy téli madárkamera (Talilinnukaamera) és käsmui tengerpati kamera (Käsmu rannakaamera), ahol hullámokat lehet számlálni vagy figyelni, ahogy elterpeszkedik a jég. Máskor pedig fókakamera vagy medvekamera biztosítja a távszórakozást, de mindig van valami, amivel el lehet űzni a néha hirtelen támadó honvágyat.

2014/01/23

Egyenként

Egy észt népmese és az észt, pontosabban délkelet észtországi szetu népviselet ihlette a következő aranyos animációt:



A mese főszereplői az észt népköltészetben gyakori árvalány, öregördög és mostohatestvér történetét meséli el. Az árvalány általában legutolsónak tud csak menni szaunába, amikor mindenki más már megmosakodott, vagyis éjfél körül, amikor tudvalevőleg a gonosz szellemek is mászkálnak. És mit ad Isten, épp az Öregördög jön a kecskelábú kocsiján, feleséget keres a fiának. Ám árvalánynak van egy tanácsadója, akinek segítségével megmenekül a rút kérőtől. Nem úgy a gazdalány, aki mohóságában pórul fog járni.
A tanulságos mesében a népviselet készítéséről is megtudhatunk egyet s mást.

2014/01/22

Arvo Pärt

A legismertebb észt a világon minden bizonnyal Arvo Pärt zeneszerző, aki 1935-ben született Paide városkában, de egész kicsi korában Rakverébe költözött édesanyával, ott járt zongoraórára, és ott is születtek az első zeneszerzői kísérletei. Később a tallinni zeneiskolában tanult zeneszerzést, szerkesztőként dolgozott az Észt Rádióban, majd szabadúszó zeneszerző lett.
Egy sajátos technikát talált ki, amit tintinnabulinak nevezett el. Ebben a technikában íródott első darabja a Für Alina. A tintinnabuli alapgondolata az, hogy a zeneszerző a hanganyag csökkentésére, csak a legfontosabb meghagyására törekszik. Erről beszél a róla készült filmben is:


Arvo Pärt a leginkább játszott élő zeneszerző a világon. Nem csak a művei csodálatosak, hanem az egész lénye és beszédmódja is elbűvölő.
Rakvere városában pedig van egy érdekes szobor, ami egy biciklis legényt ábrázol és amit Arvo Pärtnak ajánlották. Az ötvenes évek elején ott hallgatta Arvo Pärt az utcai rádióból a komolyzenei koncerteket, de hogy ne tűnjön furcsának a klasszikus zene iránti érdeklődése, azért biciklit vitt magával álcának, és ott körözött a rádiós oszlop körül a főtéren.

A fotó forrása: http://foto.nurmoja.net.ee/Rakvere/noormees_jalgrattaga/DSC_1138.JPG
Még információ: http://www.arvopart.ee/

2014/01/21

Népviselet

Az észt népviselet anyaga főleg az volt, amit helyben elő tudtak állítani, azaz len és gyapjú, amiből fonalat készítettek és anyagot szőttek. A fonalat növényi színekkel festették. Természetesen hatással voltak a környező népek viseletei is az észtre.
Az észt népviseletet négy nagy csoportba lehet osztani: dél-észt, észak-észt, nyugat-észt és szigeti észt viselet. És minden csoporton belül voltak nagyon ünnepélyes darabok, amit ritkán vettek fel, amire nagyon vigyáztak és továbbörökítettek, voltak kevesbé ünnepélyes darabok kevesbé ünnepélyes alkalmakra, és voltak munkaruhák.
Lábbeli régebben bocskor volt, a 17. századtól kezdve, amikor erősödött a divat hatása, cipőt és csiszmát is kezdtek viselni.
A 19. század második felében a nemzeti mozgalom vezetői úgy gondolták, hogy a népviseletet meg kell őrizni ünnepi viseletként mint észtség jelképét. Ekkortól vált szokássá, hogy a dalosünnepen népviseletet hordanak. A táncosünnepeknek pedig egy időben visszás volt a hatása a népviseletre: már nem tartották fontosnak a helyi viselet hordását, hanem az atraktívabbnak gondolt viseletet választották az együttesek. Így terjedt el szerte Észtországban a szigetek viselete, mert a bő szoknyák szépen pörögtek tánc közben. Azóta javult a helyzet, és megint figyelnek arra, hogy a néptáncegyüttesek a stadionfüvön viseletükkel is képviseljék azt a helyet, ahonnan jönnek.

Mustjala (Saaremaa), a szoknya keresztbecsíkos

Pühalepa (Hiiumaa)
Pühalepa viseletéhez rézpénzes csípődíszes öv tartozik (rõhud)
A népviselethez nagyon sok apró részlet tartozik, amire figyelni kell a viselőnek. Nem mindegy, milyen színű a harisnya, hogyan kötjük be az öveket, hogyan csavarjuk a lábunk köré a bocskorszíjat, mert mindennek hagyomány és szokás áll a hátterén. Szerencsére egyre többen értenek hozzá és időről időre képzéseket is szerveznek. Regébben még az is előfordult, hogy valaki tudatlanságból fordítva vette fel a fejkötőt.
Az észt népviselet mindig szép, akár csak egy valaki viseli egy-egy ünnepélyes eseményen (pl. diplomaosztó, esküvő), akár sok százan a dalos- és táncosünnepen.

Csíkos szoknya sok helyen volt, más-más a színkombináció

Észak-Észtországban tipikus felső, "az ujjak" (käised)

2014/01/19

Táncosünnep

A táncnak is fontos szerepe volt mindig az észt népi kultúrában. A 19. században kétségtelenül az éneklésre és a zenélésre fordítottak több figyelmet, de a 20. század elején a dalosünnepek hagyománya farvizében a tánc is egyre nagyobb érdeklődésnek örvendhetett. Az 1928-as és 1933-as országos dalosünnepen néptáncegyüttesek is közreműködtek, kapcsolatot termetve a dalosünnepek és a tánc között.
Az országos táncosünnepek kezdetéknek az I. Észt Játékok táncos- és tornászünnepe számít 1934-ben, ahol másfél ezer néptáncos lépett fel. A második nagy táncosünnep 1939-ben volt, majd a második világháború után 1947-ben a harmadik. A táncosünnepnek 1955 óta a Kalevi stadion ad otthont, és egyre nőtt a résztvevők száma is. A legnagyobb ünnepen 1970-ben összesen 10 000 táncos lépett fel. Addigra kialakult a minden korosztályt átölelő csoportrendszer: óvodásoktól táncveteránokig. Ezen az ünnepen a legfiatalabb táncos 4 éves, a legidőssebb 76 éves volt.
Későbbiekben kialakult az optimális résztvevők száma, ami 8000 körül mozog.
Az országos táncosünnep mindig egy egész történetet mesél el különböző táncokon keresztül. Az utóbbi évtizedek témái között volt például erdő, tenger, föld és ég/ ország és világ, küszöbönállás.


Az táncegyüttesek megkapják jó előre a táncleírásokat, sokat gyakorolnak, és ugyanúgy mint a kórusok esetében először elő kell adni a szakértők bizottságának, mert sokkal többen vannak a táncosok is, mint a stadion befogadóképessége. A kiválasztottak a ünnephét elején érkeznek Tallinnba, egész héten gyakorolnak különböző korosztályok más-más stadionban, majd együtt az ünnep színhelyén, ahol kirajzolódnak a koreográfusok által megálmodott minták a gyönyörű észt népviseletbe öltözött táncosokból.


Az dalos- és táncosünnep egy közös felvonulással kezdődik a belvárosból a Dalosmezőre, ahol felcsendül az első dal és az utolsó taktusai kíséretében fellobban a dalos- és táncosünnep tüze fent, kifejezetten erre a célra emelt toronyban. A tűz a dalosünnep utolsó koncert utolsó dalának a végén alszik ki.
A dalosünneptől eltérőn nem nagyon volt a táncosünnepeknél ideológai nyomás. Ugyanakkor annak idején kötelező volt műsorba kapcsolni az ún. testvérnépek táncait, azaz lett, litván, orosz, fehérorosz, moldáv, de magyar és német néptáncok is szerepeltek. De ezek inkább gazdagították a látványt.
A táncosünnepekre sok új tánc is születik, amely a néptánchagyományból merít, és általában a népdalok kortárs feldolgozásait veszik alapul. Hagyományosan mindig ott van a végén a Tuljak, az észt néptánc és kórusművek egy alapszáma, amely életörömről mesél.
Az észt néptáncban sok a keringő és a polka. Nagyon fontos az is, hogy amikor csípőre teszük a kezünket, akkor ökölbe szorítva és erősen tartva kell ezt tenni. Erre két magyarázat van tudtommal, hogy miért pont így kell. Az egyik az, hogy készen legyünk védeni magunkat az öklünkkel, ha esetleg valaki ránktámadna. A másik pedig az, hogy régen a parasztoknak piszkos volt a körme, és így lehett ezt rejteni, hogy ökölbe szorították a kezüket. Mindenesetre ez ránk maradt és belenevelik a fiatal néptáncosokba, így tudatlanul is kapcsolatban vagyunk az őseinkkel és ápoljuk a hagyományt.
Itt pedig még egy angol nylevű kiadvány az észt dalos- és táncosünnepekről, letölthető pdf-formátumban:

2014/01/18

Dalosünnep

Észtország országos dalosünnepeinek hagyományát az első összésztországi dalosünnep teremtette, amely 1869 júniusában zajlott Tartuban. A 19. században Észtország az orosz birodalom provinciája volt, ahol német földesurak uralkodtak az észt parasztság fölött. Az írástudás elterjedésével nőtt az észtek szabadságvágya és öntudata. Épp ezeket az érzéseket hordozta a nemzeti ébredés kora.

Az első dalosünnep mind zenei, mind kultúrpolitikai esemény volt, ahol megtervezték az észtek további szabaságmozgalmának fő irányait. Az észtek összetartozása és a jobb jövőbe vetett bizalmuk kezdettől fogva kapcsolódott a dalosünnepekhez. Az észtek gyakran "daloló népnek" nevezik magukat, ez része a nemzeti identitásunknak, mely összehozott minket a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemben a 20. század elején és a szovjet megszállás alatt is.

Az országos dalosünnep ötletgazdája és megvalósítója a tartui Vanemuine nevű énektársaság volt Johann Voldemar Jannsennel az élén. 1869-ben Tartuban 46 férfikórus és 5 fúvószenekar lépett fel. A műsoron csak két eredeti észt mű szerepelt, de annál jelentősebb volt a szerepük.
Az ötéves ciklust az Észt Köztársaság kikiáltása után vezették be. A II. világháború félbeszakította a hagyományt, és csak 1947-ben állították vissza.
A megszálló hatalmak saját érdekeik szerint igyekeztek felhasználni a dalosünnepeket, pl. a szovjet hatalom a vörös ünnepekhez kötötte. A propagandaízű dalokat csak azért énekelték, hogy megmaradjon a lehetőség a saját művek eléneklésére is. Ilyen volt a Gustav Ernesaks Mu isamaa on minu arm (Szerelmem vagy te, szép hazám) c. kórusműve is, amit nem hivatalos himnuszként énekeltek el mindig az ünnep végén áhítatosan felálló közönség előtt.
A dalosünnepek hagyománya alapját képezte 1988-ban az ún. daloló forradalomnak is, amikor több százezer ember gyűlt össze a tallinni dalosmezőre, hogy politikai követeléseiknek adjanak hangot és hazafias dalokat hallgassanak, énekeljenek. Így a dalosünnepekhez két lényeges meggyőződés is kötődik az észtek számára: hogy 1869-ben egy névtelen népből európai néppé énekelte magát, később pedig szabaddá énekelte magát a Szovjetunióból.
Az első, a második, a negyedik és az ötödik országos dalosünnepet Tartuban tartották, az összes többit Tallinnban. A mai tallinni dalosmezőn (Lauluväljak) 1928-ban léptek fel először kórusok a külön erre a célra épült színpadon. A mostani színpad a tizenötödik országos dalosünnepre készült 1960-ban. A színpadon legtöbben 24 500-an léptek fel egyszerre. Általában az egyesített kórusok énekeseinek száma 18 000-re rúg, a résztvevők száma pedig 25-30 000 ezer közül mozog egy-egy napon. Korántsem minden kórus jut el a nagy dalosünnepre, mert a színpad határokat szab. A kórusokat előzetes próbák és meghallgatások során választják ki.
2003-ban az észt, lett és litván dalos- és táncosünnep hagyományát az UNESCO szellemi örökség részévé nyilvánitották.
Itt egy kis visszaemlékezés a 2009-es ünnepre, amelynek címe ÜhesHingamine (Együttlélegzés) volt.


A következő nagy dalos- és táncosünnep idén, 2014-ben lesz, és az "Aja puudutus. Puudutuse aeg", vagyis "Az idő érintése. Az érintés ideje" címet viseli. Július 4-6-ig lesznek koncertek. Érdemes erre időzíteni egy kis észtországi kiruccanást. A jegyek február 1-től megvásárolhatók. Ott találkozunk!

Haapsalu és Ilon Wikland

Haapsalu városa egy kiváló díszpolgárnak is örülhet. Ugyanis Haapsaluban töltötte gyermekkorát Ilon Wikland, akit arról ismerhetnek szerte a világban, hogy Astrid Lindgren, hírneves svéd gyerekírónak illusztrátora.
Ilon Tartuban született 1930-ban, iskolába Tallinnban kezdett járni, de miután elváltak a szülei, Haapsaluba került a nagyszüleihez, ahol 1939-44 élt. Aztán pedig 1944 őszén nagyanyja a háború elől menekítve a tengeren túli Svédországba küldte az unokáját, ahol művész nagynénjénél talált új lakóhelyre Stockholmban. Ott tanult könyvtervezést, iparművészetet és festészetet, később még Londonban és Párizsban képezte tovább magát.
A hazájába csak 1987-ben tért vissza, de akkor még nem juthatott el tovább a fővárostól. A gyerekkora kedves városába, Haapsaluba 1989-ben tudott elmenni, és ezután már számos alkalommal tett látogatást.

Ilon Wikland a Haapsalu sall c. könyvben dupla gyöngyvirágos sáljával

Ilon Wikland a műveinek jelentős részét az Észt államnak adományozta. Az értékes gyűjtemény egy része látható az Iloni Imedemaa, azaz Ilon Csodaföldje nevét viselő galériában Haapsaluban (http://www.ilon.ee/). A tárlat időnként cserelődik, mert minden darab nem is férne el egyszerre. Ezért is érdemes felkeresni a városkát. Én nyáron tervezem megtenni, lehetőleg saját készítésű haapsalui sállal a vállamon.

2014/01/17

Haapsalui sál

Haapsalu egy kis tengerparti városka Nyugat-Észtországban, amelyet a gyógyiszapjáról ismernek. Az ottani embereknek valószínűleg nem okoz nagy fejtörést, amikor valami szép észt készítésű tárggyal szeretnék megajándékozni a külföldi vendégeiket, hiszen saját különleges gyönyörűsége van a városnak, a haapsalui sál - Haapsalu sall. Valamikor a 19. század második negyedében kezdtek el a vidékről Haapsalu városába költözött nők kötőtűkön sálakat kötni, mert a szűkös városi házakban nem fértek volna el nagy szövőszékek. És amikor a 19. században a városban létrehozták az első iszapgyógyintézetet, egyre több külföldi érkezett oda nyaralni és üdülni. Ezek a tehetős nyaralók népes vevőtábornak bizonyultak a haapsalui nők portékájának. Voltak, akik nagyobb számban vásároltak fel sálakat, és túladtak rajtuk jó haszonnal. Így terjedt el haapsalui sál Pétervárott, Moszkvában és más nagyvárosokban is.
A 19. század végére jelentős kiegészítő bevételt biztosított családoknak a kötés. Minden nő kötött a családokban, és már nagyon korán - gyakran már hét éves korukban - tanították kötni a lányokat. Volt olyan család, ahol fiúk is besegítettek. Telente akár 70-80 sál is készülhetett egy-egy családban, amit aztán nyáron el lehetett adni. Nyáresténként pedig a városi sétálóutcákon ültek a kötők a padokon, és csattogtatták a tűket, mellettük pedig kosarakban a kész csipkecsodák.
1932-ben az akkori svéd koronaherceg, későbbi király, Gustav Adolf is egy ilyen sálat kapott ajándékul az észtországi látogatáson tett haapsalui útján.
Manapság megint divatba jött a sálkötés, és megjelent egy mintákat tartalmazó gyűjteményes könyv is, ami gyakorlati tanácsokkal is ellátja a fürgeujjúakat, így már nem csak a haapsaluiak közt akadnak sálmesterek, hanem szerte az országban.

A sál maga hagyományosan fehér csipke vastagságú gyapjúfonalból készül, külön kell kötni a középső részét és a szélét, majd összevarrni a kettőt. Aztán még áztatni kell egy kicsit vízben, majd fakeretre kifeszíteni, hogy megkapja a formáját.


A kész sál olyan finom, hogy át lehet húzni egy karikagyűrűn, de amellett még mindig melegít is, hiszen gyapjúból készül.

Helkur

Aki Észtországban szeret vagy kényszerül bóklászni sötétségben, annak kötelező a helkur használata. A kis fényvisszaverőt szabályszerűen térdmagasságban kell hordani jobb oldalon, így válik legjobban észrevehetővé a gyalogos a kocsivezetők számára. Helkurból nagyon sokféle létezik, ám fontos, hogy megfeleljen az előírásoknak a legolcsóbb életbiztosítás, ahogy nevezik. És többet is aggathat magára az ember, ezt senki nem tiljta meg, viszont megbüntetik, ha valakinél nincs. Néha pedig csak megfeddetik a helkur nélküli járókelő, és ajándékba kap egyet a rendőrtől.
Itt egy szíves példány (észt) táskára aggatva.