2014/01/19

Táncosünnep

A táncnak is fontos szerepe volt mindig az észt népi kultúrában. A 19. században kétségtelenül az éneklésre és a zenélésre fordítottak több figyelmet, de a 20. század elején a dalosünnepek hagyománya farvizében a tánc is egyre nagyobb érdeklődésnek örvendhetett. Az 1928-as és 1933-as országos dalosünnepen néptáncegyüttesek is közreműködtek, kapcsolatot termetve a dalosünnepek és a tánc között.
Az országos táncosünnepek kezdetéknek az I. Észt Játékok táncos- és tornászünnepe számít 1934-ben, ahol másfél ezer néptáncos lépett fel. A második nagy táncosünnep 1939-ben volt, majd a második világháború után 1947-ben a harmadik. A táncosünnepnek 1955 óta a Kalevi stadion ad otthont, és egyre nőtt a résztvevők száma is. A legnagyobb ünnepen 1970-ben összesen 10 000 táncos lépett fel. Addigra kialakult a minden korosztályt átölelő csoportrendszer: óvodásoktól táncveteránokig. Ezen az ünnepen a legfiatalabb táncos 4 éves, a legidőssebb 76 éves volt.
Későbbiekben kialakult az optimális résztvevők száma, ami 8000 körül mozog.
Az országos táncosünnep mindig egy egész történetet mesél el különböző táncokon keresztül. Az utóbbi évtizedek témái között volt például erdő, tenger, föld és ég/ ország és világ, küszöbönállás.


Az táncegyüttesek megkapják jó előre a táncleírásokat, sokat gyakorolnak, és ugyanúgy mint a kórusok esetében először elő kell adni a szakértők bizottságának, mert sokkal többen vannak a táncosok is, mint a stadion befogadóképessége. A kiválasztottak a ünnephét elején érkeznek Tallinnba, egész héten gyakorolnak különböző korosztályok más-más stadionban, majd együtt az ünnep színhelyén, ahol kirajzolódnak a koreográfusok által megálmodott minták a gyönyörű észt népviseletbe öltözött táncosokból.


Az dalos- és táncosünnep egy közös felvonulással kezdődik a belvárosból a Dalosmezőre, ahol felcsendül az első dal és az utolsó taktusai kíséretében fellobban a dalos- és táncosünnep tüze fent, kifejezetten erre a célra emelt toronyban. A tűz a dalosünnep utolsó koncert utolsó dalának a végén alszik ki.
A dalosünneptől eltérőn nem nagyon volt a táncosünnepeknél ideológai nyomás. Ugyanakkor annak idején kötelező volt műsorba kapcsolni az ún. testvérnépek táncait, azaz lett, litván, orosz, fehérorosz, moldáv, de magyar és német néptáncok is szerepeltek. De ezek inkább gazdagították a látványt.
A táncosünnepekre sok új tánc is születik, amely a néptánchagyományból merít, és általában a népdalok kortárs feldolgozásait veszik alapul. Hagyományosan mindig ott van a végén a Tuljak, az észt néptánc és kórusművek egy alapszáma, amely életörömről mesél.
Az észt néptáncban sok a keringő és a polka. Nagyon fontos az is, hogy amikor csípőre teszük a kezünket, akkor ökölbe szorítva és erősen tartva kell ezt tenni. Erre két magyarázat van tudtommal, hogy miért pont így kell. Az egyik az, hogy készen legyünk védeni magunkat az öklünkkel, ha esetleg valaki ránktámadna. A másik pedig az, hogy régen a parasztoknak piszkos volt a körme, és így lehett ezt rejteni, hogy ökölbe szorították a kezüket. Mindenesetre ez ránk maradt és belenevelik a fiatal néptáncosokba, így tudatlanul is kapcsolatban vagyunk az őseinkkel és ápoljuk a hagyományt.
Itt pedig még egy angol nylevű kiadvány az észt dalos- és táncosünnepekről, letölthető pdf-formátumban:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése